A búcsúzásról csak annyit, hogy életünk legnyomasztóbb napjai voltak, nem negatív értelemben, inkább csak lehangoló, szomorú. Na de ezt tudjátok, hiszen ott voltatok, most már mindenki szedje össze magát!
Az utunk kedden reggel 6kor kezdődött, Öcsi vitt fel bennünket, Máté elhányta magát mikor Pestre értünk, de erre számítottunk valamennyire, hiszen nem aludt vissza a kocsiban, hanem forgólodott össze-vissza (tudta, hogy mire készülünk és szerintem neki is volt gombóc a torkában). Ferihegyen elkerültük Gémes Tamást, aki azután pár perccel ért a reptérre amikor mi átmentünk a vámos részen, ahonnan már nincs vissza út. Ezt nagyon sajnáltuk, mert nem tudjuk, hogy találkozunk-e még. Gyorsan Varsóba értünk, Máté az ablak mellett ült persze, az ölemben inkább mint egyedül, integett is ezerrel a dédinek, nanyinak ahogy megígérte, Momó meg bealudt rögtön. Sok kézi poggyászunk volt, ezért Máténak is be kellett segítenie a cipelésbe, a legédesebb volt, amikor a gépre próbált felvergődni hátán egy hátizsákkal és az egyik kezében egy szatyrot cipelve amit inkább a földön húzott maga után. Aztán csak felnézett, hogy akkor most segít valaki vagy sem? Nagyon édes volt, ha lett volna szabad kezem biztos lefényképeztem volna, dehát nem volt, ezért is kellett a picinek is cipekedni. Azóta is mondogatja, hogy milyen erős volt, hogy cipelte a táskákat. Varsó-New York 9 órás út volt, nem tudom hogy bírtuk ki, mert lecsúsztunk a kosárról a Timónak, úgyhogy végig fogni kellett. Olyanok voltak mint az angyalok, aludtak valamennyit de nem túl sokat, ennek ellenére nem sírtak vagy nyüszögtek, mind a kettő ült a helyén és tűrtek mindent. Csak a wc-t nem, a Máté azóta is sokkban van, hogy milyen hangos volt amikor lehúztuk. Végre leszálltunk New Yorkban, zöld kártyát elintéztük szuper gyorsan, hotelbe elvergődtünk, és hulla fáradtan és hulla éhesen lepakolásztunk. Máté be a fürdőkádba, aztán ahogy kijött már semmi baja, mint aki 10 órát aludt. 7 körül lefeküdtünk, tovább nem bírtuk és az egész család reggel 4-kor sült krumplit, csipős szárnyakat meg csirkelevest reggelizett, és még csak rosszul sem lettünk, olyan volt mintha ebédeltünk volna! Másnap reggel tovább Salt Lake City-be aztán a legeslegutolsó repülővel végre megérkeztünk Boise-ba délután 3-kor. Máté már csak annyit tudott mondani, hogy utolsó repülő :) Momi meg feladta és elaludt. Hihetetlenül jól bírták, jobban mint én az tuti. Belőlem nagyon kiszívta az energiát, hogy ott voltak a kicsik, mert szinte semmit nem tudtam aludni, mert valamelyik mindig ébren volt.De Bandi is hős volt, rendezte őket rendületlenül!
Na de most már itt vagyunk, aludtunk is, már csak éjszaka, nappal csak a gyerkőcök és rendes időben úgyhogy kezdik megszokni. A lakásunk nagyon szép, minden szükséges megvan benne, Gabiéktól kapott kölcsön kocsinkat is nagyon szeretjük. Még sokat mászkálunk, de a jövő héten talán beáll valami rendszer. Bandinak van egy új munkalehetősége, biztosítási ügynök lesz most úgy néz ki. Ismerősöknek van egy cégük, és keresnek valakit. Le kell tennie egy vizsgát és kiváltani egy igazolványt, és ha minden jól megy akkor 2 hét múlva már dolgozhat is. Most örül neki, addig meg megy a gyülibe takarítani a régi terv szerint. Majd szólunk, hogy mi a helyzet, most egyenlőre tanulnia kell a tesztre. Nekem meg a vezetésre, ez lesz a hétvégi program. Meg hogy meglátogatjuk a Summey Gabiékat! Jó lesz egy kis magyar csevely! Most akkor jönnek a képek, lesz még több is holnap...
Máté Varsóban csodálja a pülőket!
Az életünk táskákba préselve, na meg a boldog Momi!
Ebéd Varsóban
Ez már Boise, a hátsó udvarban ez lett a levelek gereblyézéséből, Máté persze csak szétdobálta őket, aztán apa is feladta!
Ez a ház hátsó fele, ahol mi is lakunk. A lenti rész a mi lakosztályunk.
